Elkezdték bedarálni a Hungária fürdőt, és a hűlt helyét óriási faldöntögető és földdöngölő szörnyekkel.
Csodás dolog reggelente "földrengés van, meneküljünk" felkiáltással ébredni (és az sem vígasztal, hogy hamarosan pazar kilátásom lesz egy menő szálloda tetőteraszára).
Átkozottul nehezemre esik ez az abszolút tökéletességre való törekvés, ami az utóbbi két évben eluralkodott rajtam, és ismét eljutottam arra a felismerésre, hogy semmi értelme sincs. Holnaptól munkaidőben körmöt lakkozok, munkaidőn kívül pedig érzéketlen tuskó leszek a kedves elvtársakkal.
Az "evolúció" a saját farkába harap, meglátjuk meddig bírom.
A valaha látott legviccesebb karikatúrája voltam ma délelőtt önmagamnak, miközben mostam, takarítottam, hajat vasaltam, és linuxot telepítettem. Táncolva, teljesen egyszerre, leírhatatlan összevisszaságban.
Egy ideje csak és kizárólag párhuzamos üzemmódban működök.
Teljesen filmszerű ez itt már megint kéremszépen. Reggel felpattanok a bringámra, betekerek a gyárba, ahol a skacokkal keményen hegesztünk egész nap, aztán estére felhúzom a bokamelegítőm, és másfél órán keresztül ugrálok a táncteremben.
Tény és való, hogy a sztriptízbár kimarad, de helyette lassan három órája tanulok, és még bírom szuflával.
Régen a Kennybe voltam szerelmes, de egy ideje Eric Cartman a nyerő. Egészen egyszerűen imádom.
És akkor vonhatom is a párhuzamot, miszerint néhány éve még a lúzerekre buktam, viszont valamiért mostanában az aljasokhoz vonzódom, és persze sírok, hogy karma, és hogy "...she falls for the one guy she can't have. Then she blames fate for her decision...", miközben csak és kizárólag az én pszichés deformációmról van szó, ami miatt a rendes fiúktól egészen egyszerűen halálra rémülök.
Abban a pillanatban, amikor elkezdek egy icipicit örülni merni valaminek, az a visszájára fordul, pontosan úgy, ahogyan a horrorfilmekben bújik elő a jelmezéből a gonosz, és minden sokkal rosszabb lesz, mint amilyen jó volt akkor, amikor engedtem, hogy icipicit jó legyen.
Persze most sem marad más, csak mondogatni, hogy ennek így kellett történnie, és azt hogy "he who seeks finds and who knocks will be let in", hátha elnyomom magamban ezt az átkozott szomorúságot.
Nem olyan régen, talán túl korán, talán túl későn üldögéltünk a vasalósszenvicsesben, és azzal a mondattal találtam szembe magam, hogy "de panna, szerettem, ahogy írtál" (lehet, hogy azt hallottam, hogy "szeretem, ahogy írsz", de egyrészt nem emlékszem, másrészt nem hiszem), és most azon gondokodom, hogy vajon hol is található az a néhány sor, ahol elvesztem.
Közben a szomszédban a rasztásemós kispöcsök házibuliznak, csak a szex meg a szipu a gangon, valaki azt a nevet kiabálja folyamatosan, ami most nem hiányzik a dobhártyámról, a vállamon pedig akkora súly ül, hogy nem tudom honnan és hogyan fogom folytatni holnap reggel. Segítség.
Pénteken úgy döntött a gyomrom, hogy bedobja a törölközőt, majd miután mentesvizes palackokkal kisgömböcbe görnyedve végigüldögéltem egy karácsonyi mulatságot, rugdosott egész éjjel, aztán eljátszotta, hogy minden rendben, közben csakcsupán visszavonult, hogy újult erőkkel támadjon, én pedig végighánytam, és összegömbölyödve végigsírdogáltam a következő éjszakát is, és reggel elindultam a szüleimhez, aminek az lett a vége, hogy elájultam egy pályaudvaron. Azóta kisgömböc vagyok ismét, minden rövid időn belül távozik belőlem, fél órákat alszom, belázasodtam, az időm jelentős részét pedig azzal töltöm, hogy prezentáljam a családomnak, hogy jól vagyok, mert nem szeretném, hogy aggódjanak, leginkább azonban rettegek, hogy az ünnepeket kórházi rendelők folyosóin, vagy egy kórteremben kell töltenem. Néha én is elhiszem, viszont újra és újra a wc-kagylóban találom a fejem, de legalább már lázam nincs.
Méltó befejezése ez ennek a csodálatos évnek. Ámen.
